| 1. oldal (204K) | 2. oldal (177K) |
A gályák, ezek a vitorlás-evezős hajók, már az ókorban is ismertek voltak. Szerkezetük sok évszázadon keresztül fejlődött és korszerűsödött, és külföldön, a Földközi-tenger partjain a XVII. és XVIII. századokban sok hatalom erős gálya-flottákkal rendelkezett.
Amikor I. Péter, a második azovi hadjárat előkészítéséhez létrehozta a hadiflottát, úgy határozott, hogy éppen ez a hajótípus lesz a legmegfelelőbb a Don torkolatánál és az Azovi-tengernél végrehajtott tevékenységnek: a gályák jó manőverező képességgel rendelkeztek, és sok más hajóhoz képest a merülésük csekély volt. Eközben elegendő erősségű tüzérséget hordoztak ahhoz, hogy felvegyék a harcot az ellenség erőivel.
Az első orosz gályák mintájául egy kétárbocos, 16 evezőpados gálya szolgált evezőpadnak nevezték a gályákon az evezősök üléseit), amit 1694-ben Hollandiából rendeltek meg. A hossza 38,1 m, szélessége 9,1 m, merülése 1,8 m. A gályát Arhangelszkbe szétszedve szállították.
Pontosabban ez a hajó a félgályák típusába tartozott, de az akkori idők dokumentumaiban (a pontos megkülönböztetés hiányában) minden esetben gályának nevezték.
1696 tavaszára a Moszkva melleti faluban, Preobrazsenszkijben összeszerelték a hajót. A mintájára ugyanott, Preobrazsenszkijben új gályák (pontosabban félgályák) testének elemeit is elkezdték gyártani. Azután az előgyártmányokat az összeszerelésre Voronyezsbe szállították. Később magát a mintául szolgáló gályát is Voronyezsbe szállították szétszedett állapotban. Az építés ilyen megszervezésének hála, a dolgok gyorsan haladtak - már 1696 áprilisára Voronyezsben 23 gályát tettek vízre, melyek mindegyike három darab három- vagy ötfontos ágyúval rendelkezett.
A gályák parancsnokaivá Péter kinevezte a Preobrazsenszkij és a Szemenovszkij ezredek tisztjeit. A cár a magak számaára az egyforma típusú gályák egyikének, a "Principium"-nak parancsnoklását tartotta fent. Az evezősök serege alapvetően szintén a Preobrazsenszkij és a Szemenovszkij ezredek katonáiból alakult, ugyanakkor egy részüket fegyencek, valamint tatár és török foglyok alkották. Hamarosan a fegyencek és foglyok kényszermunkáját az orosz gálya-flottában felszámolták. Az evezősök vagy katonák, vagy felfogadott "munkásemberek" voltak - az ilyen legénység az evezős flotta aktívabb alkalmazását tette lehetővé, bátrabban és teljesen kihasználva az ilyen típusú hajók előnyeit. A későbbiekben, már I. Péter halála után, az oroszországi francia követ, Chetardi a rosszakarat és irígység vegyes érzéseivel (mivel ő Oroszország Balti-tengerre való kijutásának ellensége volt) kénytelen volt elismerni, hogy "Nagy Péter képes volt az irányítása alatt lévő hadakba szuggerálni a fegyencek egyszerű kényszermunka tudatával szemben, a kötelesség és önbecsülés gondolatát, sőt a gárdisták számára egyenesen sértés volt nem részt venni az őket szállító hajón az evezésben, ebből következik … hogy a gálya, láthatóan nem nagyszámú legénységgel képes elszállítani és partra tenni 400-500 felfegyverzett személyt."
Azov ostrománál 1696-ban az orosz gályák meghatározó szerepet játszottak. Nekik köszönhetően a várost elvágták a tengertől, és annak helyőrsége, nem lévén lehetősége erősítéshez jutni, megadta magát.
1697-ben Voronyezsben egyszerre 17 különféle gyálya építése (és nem csak összeszerelése) kezdődött. Ezek 20 - 24 evezőpadosak voltak, hosszuk 41,7 - 53 m, szélességük 5,5 - 7,3 m, a hajótest magassága 1,8 - 2,7 m. A fegyverzete minden hajónak 21 - 27 ágyú, közülük három hat- és tizenkétfontos, a többi kéziágyú - falkonéta. A továbbiakban I. Péter az Azovi Flotta részére kisebbb méretű gályák építését határozta el.
A Balti Flotta létrehozásában a gályák és félgályák jelentős részt alkottak. Teljes egészében igazolták magukat a Balti-tengeri hadműveletekben: a sziklapadokon, a sekély vizeken, a szélcsendben. Rrészt vettek az 1710-ben, a Viborg elleni téli támadásban, a Hanhö-i támadásban 1714-ben, a Hrengam szigeti csatában 1720-ban. 1714 - 1721. évek során az orosz flotta evezős hajóinak osztagai nem egy esetben tettek ki deszantot a svéd partokon.
A Balti gálya-flotta létrehozása 1703. október 1-ével kezdődött. Ezen a napon Jakob Kol hajóépítő mester az olonyecki hajóépítő műhelyben (a Szvirj folyón) 13 félgálya építését kezdte meg: 10 - 12 evezőpaddal, 17,4 m hosszal, 3,1 m szélességgel (az evezőtartókkal). 1712-től a gályák és félgályák a Péterváron létrehozott hajógyárban épültek. A vitorlás-evezős hajók sajátos szerkezete maga után vonta a speciális terminológiát. A gályák (félgályák) orr-része - a víz fölé magasodó taran (döfőorr) neve "spiron" volt; az orrbástya felépítménye, ami magába foglalta a fegyverzetet és a tüzéreket - "rambat". Az oldalfalakon kívülre kivezetett speciális alapozású gerendák az csuklós evezővillákkal (skarmák) az evezők számára - "posztici". A gálya hajóközép síkjában az orrbástyától a tatsátorig (könnyű ponyva a hajótaton) járóhíd futott végig - a "coursier". Az előárboc a gályán "trinquet", a főárboc a "mestre", a hátsó árboc a "mejane" elnevezést viselte.
Pontos, élesen elhatárolt különbség a péteri időkben a gálya és a félgálya között nem létezett. Ezért a dokumentumokban és a levelekben egy és ugyanazt a hajót gyakran másképpen nevezték. Általában a gálya típusú evezős hajók 18 evezőpadig (azaz 18 pár evezőig) félgályának minősültek. Az orosz flottában ebben az időben legelterjedtebbek a 15 - 16 evezőpados félgályák voltak, a fedélzeten mért 35 - 39 m hosszal, 2,1 - 2,3 m oldalmagassággal, 0,9 - 1,2 m merüléssel, 4,4 - 5,1 m szélességgel (az evezőtartókkal). Ezek fegyverzete egy 12 fontos "coursier" ágyú az orrbástya (rambat) alatti járóhídon ("courseir"-on) elhelyezve, és két 3 fontos forgatható ágyú mellette. Minden evezőre 3 - 4 evezős jutott.
Az evezőpadok az orosz hajókon az orr felé, az oldalfalakhoz képest 81o - 83o-ban helyezkedtek el. Minden evezőpadnál lábtámasz ("lépcső") volt. Azoknál a flottáknál, ahol fegyencek vagy foglyok voltak az evezősök, a lábuknál fogva éppen ezekhez a lábtámaszokhoz bilincselték őket és nem az evezőkhöz, ugyanis az evezők bizonyos esetekben, például kedvező szélben bevonásra kerültek.
Az evezősökön kívül a gályákon és félgályákon 24 - 40 matróz is szolgált, 9 - 14 tiszt és altiszt, és 125 - 150 katona a csáklyázásra vagy deszanthoz.
A péteri flotta gályái nagy méretekkel rendelkeztek, és gyakran a zászlóshajó szerepét is betöltötték. Így az 1708-ban az olocenki műhelyben épült 21 evezőpados "Natalia" gályán hordozta zászlaját F. M. Aprakszin generál-admirális. Méretei és fegyverzete megfelelő képet nyújtanak az evezős hajók ezen típusáról. A hajó hossza a fedélzeten mérve 53,3 m, oldalmagassága 2,6 m, merülése 1,2 m, szélessége az evezőtartókkal 7,6 m. A gálya egy 24 fontos coursier, és két 12 fontos forgatható ágyúval volt felszerelve, és volt 12 "nagybőgő a csuklón", azaz 12 kisebb ágyú az evezőtartó palánksorra felerősítve. A "Natalia" minden evezőjére öt evezős jutott.
Még nagyobb volt a 22 evezőpados "Fivra" gálya, ami 1713 - 1714 években épült Péterváron a Gálya-telepen, és M. M. Golicin zászlóshajója volt 1720-ban a Grengami ütközetben.
Némely gályák akár 25 evezőpadosként is épültek, ilyen például az 1721-ben, Péterváron épült háromárbocos "Dvina". Hossza elérte a 48,5, szélessége az evezőtartókkal a 9,6 m-t. A "Dvina" egy 24 fontos coursier ágyúval, két 12 fontos forgó, és tizenkét 3 fontos ágyúval rendelkezett. Minden evezőjére 6 evezős jutott.
Az ilyen hajók sebessége általában 5 - 6 csomó volt, erőltetett evezéssel 7 - 7,5 csomó; az evezősök váltásával naponta 40 mérföldet tettek meg.
Az orosz műhelyekben felszerelt gályák és félgályák félelmetes hadihajók voltak, aktívan védelmezték az I. Péter alatt Oroszországnak visszaszerzett balti partvidéket. A gályák az orosz flotta állományába tartoztak majdnem egy egész évszázadon keresztül. Az orosz flotta számára az utolsó gályák a XVIII. század 90-es éveiben épültek.
A gálya modellje lehet teljes egészében festett, de jobb meghagyni a fa természetes színét. Ezért a modell hajótestét színtelen lakkal fedik, előtte tömítőpasztával átdolgozva. Még jobb hatást ad a viaszos paszta használata.
Mivel a hajótest vízalatti része, a gerinc, a tőkék és a kormány - fehér, ezért ezeket a részeket jávorfából lehet készíteni. A dörzsfa - fekete, ezért azt célszerű sötét dióból készíteni. Az alsó és felső dörzsfák közötti keskeny sávot a hajó eredetijén okkerszínűre festették, ezért ezt sárgásbarna árnyalatú körtéből vagy almából lehet készíteni. Ezzel a színnel festették az orrbástya tartóit, a tatbástya oldalait a dörzsfáig, a fartükröt. Az orrbástya és a tatbástya fedélzete, a hátsó kajüt teteje, az evezőtartók és a járóhíd vízszintes része a fa természetes színét hordozták, a járóhíd oldalfalai, az evezőpadok, a hajótest fedélzete feketére lett festve. Az orr-rész fedélzete és a döfőorr vízszintes része - szürke. A tüzérségi fegyverzet, a horgony, a horgonyemelő gerenda, az állókötélzet - fekete. A futókötélzet - világos barna, a vitorlarudazat, árbocok - természetes fa színűek. A díszítés elemei - "aranyozottak".
A hajótest palánkozását legjobb gőz fölött hajlítani, azután szegekkel rögzíteni, és teljes száradás után ragsztóval rögzíteni. A fémrészeket célszerű kékíteni, mivel a legvékonyabb festékréteg is eltorzítja az apró részleteket.
A. ISZPRAVNYIKOV, A. ZAJCEV
Modelist Konsztruktor 1990-10.