"Szent Foka vértanú" szkúner

avagy SZEDOV HADNAGY UTOLSÓ EXPEDÍCIÓJA

... Egyszer, a Rudolf-sziget Auk fokán, ami a Ferenc József-föld legészakibb szigete, a jéggel borított kövek között egy kihegyezett végű, rézveretes póznát találtak, amin megőrződött a rávésett felirat: "Sedov. Pol. Exped. 1912". Ez volt az a zászlórúd, amelyet az északi-sarki expedíció vezetője, G. J. Szedov, az orosz flotta főhadnagya földgolyónk csúcsán akart elhelyezni…

Az Északi-sark ostroma

A történelemben az első törekvések az Északi-sark elérésére egészen konkrét céllal rendelkeztek: meghatározni az Atlantiból a Csendes-óceánba vezető északi útvonalat. Az ilyen út elvi lehetősége az akkori idők földrajztudósainak véleménye szerint megalapozott volt. Azt állították, hogy a jégmezők csak az egészen alacsony szélességen találhatóak, és csak át kell szelni a Grönland vagy a Spitzbergák szélességi körét, és megnyílnak az arktikus óceán távlatai…

Az Arktisz közepén lévő jégmentes tenger hipotézise meglepően sokáig tartotta magát. Mindössze a XIX. század elején győződtek meg a kutatók arról: az Északi-sark hajóval történő elérésére tett kísérlet - reménytelen dolog.

Ekkor megjelent egy nemkevésbé "tudományosan megalapozott" elmélet, melyet az angol tengeri utazó, ifjabb Schoresby junior dolgozott ki. Azt állította, hogy a föld csúcsa sima és mozdulatlan jégmezőkkel borított, amin majdhogynem teljes kényelemmel el lehet jutni a célig. Ugyanakkor már 1827-ben az angol Sir William Edward Parry (1790-1855) expedíciója meggyőződött az ellenkezőjéről. A megszámlálhatatlan jégtorlasz rendkívül megnehezítette az előrejutást, és az út 35 napja alatt a kutatók mindössze az északi szélesség 82^o 41"-ig értek el.

Pedig a sarkhoz vezető reális út még tíz évvel Parry utazása előtt kiderült. 1818-ban orosz tudósok az arhangelszki lakosokhoz fordultak egy sor kérdéssel az Észak körülményei között történő előrejutás legjobb módjairól. És ők az összes lehetséges közül egyedül a hagyományosat nevezték meg - a kutyaszán használatát.

A XIX. század második felében az álmok a Kelet országaiba az arktikus óceánon keresztül vezető könnyű kereskedelmi útvonalról szertefoszlottak, de azonnal megjelent leváltására az Északi-sark meghódításának eszméje körül egyre növekedő felhajtás. 1868-ban egy kis jachton, a "Germánia"-n elindult északra Karl Coldwey expedíciója. És bármennyire is döbbenetes, ez az utazás is a "jégtől szabad tenger" elméletére alapozódott. Természetesen, az első vastag jégmezőket elérve a jachtnak vissza kellett fordulnia.

Egy év múlva Coldwey elindult egy új utazásra az Északi-sarkhoz - ezúttal egy speciálisan megépített gőzhajóval. Az expedíció rendelkezésére bocsátottak egy vitorláshajót is. De körülbelül tíz kilométerre Grönlandtól a vitorlást a jég összeroppantotta, a gőzhajó pedig az áttelelés után visszatért Németországba.

Hasonló expedíció indult el a "Polaris" nevű hajón az Észak-Amerikai Egyesült Államokból is. Ők az északi szélesség 82^o-ig jutottak el.

1875-ben az Északi-sark ostromát az angolok szervezték meg. Ez gondosan előkészített utazás volt, ami többe került, mint az összes többi együtt. A britek Grönland partjaitól két hajóval indultak el, ugyanakkor nekik sem sikerült áttörni. Ennek alapján az expedíció egyik vezetője, Nurs kapitány azt a következtetést vonta le, hogy az északi pólus egyáltalán nem érhető el.

A XIX. század végére teljesen új elmélet születik az Északi-sark meghódítására - a jéggel való sodródás. Szerzője, ádáz védelmezője, később kivitelezője, a híres norvég utazó, Fridtjof Nansen. Megjegyzendő, hogy ellentétben más "rekordhajhászók"-kal, Nansen nem tartotta elengedhetetlen feladatnak a zászló kitűzését magán a sarkot, hanem az azt körülvevő, eddig nem tanulmányozott területek kutatására törekedett.
A "Fram"-on - Nansen széles körben ismert hajóján - megtett expedíció hároméves sodródás után az északi szélesség 85^o 56"-ig jutott el. Igaz az Északi-sarkra gyalogosan sem sikerült eljutni.

1898-ban az Északi-sark meghódításáért vívott harcba bekapcsolódott Robert Edwin Peary (1856-1920). Négy elkeseredett támadást indított. Az emberiség végül is semmi mást nem kapott Peary 1909-es utolsó expedíciójától, minthogy elérték azt a helyet, ahol az összes meridián összefut. Ám amint később kiderült, a hely, amit Peary a pólusként meghatározott, legalább 167 km-re volt annak tényleges helyzetétől.

Az amerikai elsőségre beadott igénye nem közönséges botránnyal árnyékolódott be. Dr.Frederic Cook bejelentette, hogy ő fedezte fel az Északi-sarkot két hónappal hamarabb. Később kiderült, hogy Cook és a kísérő eszkimók valóban elhagyták a partvidéket, és elindultak a pólushoz. De az utazók nem tettek meg még tíz mérföldet sem, amikor Cook elrendelte a jégen egy iglu (jégkunyhó) felállítását, kitűzte rá az amerikai zászlót, és lefényképezte. Az eszkimók azonban, akik felismerték Cook könyvében az "Északi sarkon" aláírású fényképet, leleplezték a szélhámost.

Az Északi sark meghódításáért vívott őrült harcból csak Oroszország - amely minden alappal rendelkezett arra, hogy a Jeges-tengert orosz beltengerként vegye figyelembe - maradt ki mindeddig csendes megfigyelőként. Pedig többek között nagy tapasztalata volt az arktikus területek meghódításában, és az északi tengerek, -szigetek és -szigetvilágok birtoklására sem volt kisebb joga… 1912- március 19-én megjelent G. J. Szedov kapitány, a Tengerészeti Minisztérium Központi Hidrográfiai Intézete tisztjének levele egy felhívással orosz tudományos expedíció megszervezésére az Északi-sarkra. "Az orosz nép köteles némi pénzt áldozni erre a nemzeti kérdésre, én az életemet ajánlom fel" - írta felhívásában Szedov.

G. J. Szedov nevét abban az időben jól ismerte Oroszország tudományos társadalma. Az ő érdeme volt Kolima híres feltárása, amiről az újságok abban az időben sokat cikkeztek, a Tudományos Akadémia konferenciája köszönőlevelet írt neki az ott összegyűjtött tudományos gyűjteményért. Az Uralkodói Asztronómiai és Földrajzi Tudományos Társaságok tényleges tagjaik közé választották. Az expedícióért Szedovot törzskapitány (főhadnagy) rangjából az Admiralitás kapitányának nevezték ki.

Jegor Szedov iskolái

Szedov Priazovjéban született, a Krivaja Kosza (Görbe kasza) tanyán, halász családban. Nyolcéves korában kezdett dolgozni, és tizenegy éves korában már halászhajón a tengerre járt - segített apjának a mesterségében.

A fiúcska ismeretek iránti vonzódása már korán megnyilvánult, ugyanakkor az egyházi iskolába csak tizennégy éves korában sikerült belépnie. Jegor Szedov két év alatt elvégezte a háromosztályos iskolát, és ezzel tanulása be is fejeződött - dolgoznia kellett. Jegort a helyi gazda kereskedelmi telepére veszik fel - hordót gurít, hálót és vitorlákat javít, sóval teli zsákokat cipel. Éppen ebben az időben jelenik meg az ifjú könyvek iránti vonzódása. Azok teljesen új világot tártak fel előtte - az utazások, kalandok, felfedezések világát …

Tizenhét évesen Jegor elment hazulról és hamarosan a Don melletti Rosztovban tűnik fel, ahol úgynevezett "tengerészeti osztály"-ok működtek. Az igazgató együtt érezve Szedov kérésével, beleegyezett a felvételében, de csak azon feltétel mellett, hogy az ifjú megszerzi a vitorláshajón teljesített másfél éves gyakorlatot.

A sors szép arcát mutatta a fiatalembernek - 1895-ben, azután hogy két idényt végighajózott egy vitorláson, felvették a tengerészeti iskolába. A tanulás nehéznek bizonyult - különösen azoknak, akiknek, mint Jegornak is, csak igazolásuk volt az egyházi iskola elvégzéséről. Csak az első évben, pontosabban - nyolc hónapban, a tanulók el kellett sajátítsák a majdnem gimnáziumi szintű matematika, orosz nyelvtan, angol nyelv, földrajz … teljes kurzusát.

A tanulás három évig tartott, jobban emlékeztetve a vesszőfutásra, és 1898 tavaszán Georgij Szedov hosszújáratú navigációs tiszti diplomát szerez. Ennek ellenére a Batumi-ból Rosztovba, Feodoszijába és Evpatorijába kerozint szállító "Trud" (Munka) gőzösön szolgál a parancsnok második helyetteseként.

De az ilyen szolgálat nemigen tetszik a fiatal tisztnek, és elszegődik a tengeri flottához - első időszakban önkéntesként. Hamarosan Szedovot iskolahajóra nevezik ki, és három hónap múlva könnyedén vizsgázik tartalékos flottazászlósként.

Hogyan történt, hogy az egyszerű zászlóst magánvizsgára engedték a tengerészeti kar teljes kurzusából? Állítják, hogy ebben fő szerepet az egyik vizsgáztatója játszotta. A fiatal tengerész átlagon felüli képességei és alapos tudása jó benyomást keltettek, és végezetül Szedov megkapta az ajánló levelet Drizsenko tábornok-hidrográfushoz…

1901 őszén kinevezik a tengeri részleg flotta-tartalékos főhadnagyának. Georgij kitartása úgy tűnt, nem ismer határokat, a sors továbbra is kedvelte őt - már 1902 tavaszán az Admiralitáshoz nevezték ki szolgálatra. Az óhajtott álom megvalósult - hivatásos tengerésztiszt lett. Néhány nap múlva Szedov főhadnagy elfoglalja szolgálati helyét - Arhangelszkben, ahol a "Pasztuhov" hajón várta őt a hidrográfiai expedíció vezető- helyettesi beosztása.

1904-ben elkezdődött a háború Japánnal. Szedov jelentkezik szolgálatra a Távol-Keletre, és az Amuri Folyami Flottilához nevezik ki, a sorszámozott aknarakók egységéhez. És bár a hadi cselekményekben nem vett részt, a háború végére a N^o 48-as aknarakó parancsnoka lesz.

A Japán elleni háború befejezése után Szedov még két évig marad a Távol-Keleten - a Csendes-óceáni kitűzőjelek és bóják elhelyezését irányító munkafelügyelő helyetteseként. És végül az első nagy önálló feladat: 1909 márciusában a Tengerészeti Minisztérium Központi Hidrográfiai Intézete G. J. Szedov törzskapitányt Kolimára irányítja.

A kolimai expedíció elszámolásaival ismerkedve csak ámulni lehet vezetőjének állhatatosságán és tudományos lelkiismeretességén. A rövid sarki nyár folyamán sok munkát végeztek. Feltárták a Kolima torkolatához közeli homokzátonyt. Elvégezték a torkolat felméréseit. Meghatározták a homokzátony koordinátáit, megtalálták a rajta átvezető hajózó utat. Elvégezték a méréseket és feltérképezték a folyót Salaurovszktól Nyizsnyekolimszkig.

"… A Kolima torkolatvidékének feltárása és annak kiderítése, hogy a hajózás a folyón hogyan lehetséges a homokzátonyon keresztül egészen Nyizsnyekolimszkig - írta Szedov - feltétlen fordulatot jelenthetnek a Kolima vidék életében..."

Az expedíció visszatérését győzedelmesnek lehet nevezni. Georgij Szedovot megdicsérték közvetlen felettesei, és igen elismerően nyilatkozott a törzskapitány tevékenységéről az orosz földrajztudomány feje, A. I. Vilkickij is.

Nemsokára előléptették, ezzel a későbbiekben lehetősége nyílt arra, hogy önállóbb és érdekesebb munkákat kapjon.

És az új expedíció - Novaja Zemljára. 1910 egész nyarát Szedov a Kresztovoj-öbölben töltötte, elkészítve ennek a rideg vidéknek a térképét, tanulmányozva a hidrográfiai jellemzőket és felállítva a hajózási jelzéseket. Miután visszatért Északról, véglegesen kialakult elképzelése az Északi-sarkra indított utazásról.

1911 tavaszán a kapitány jelentést ad be a Központi Hidrográfiai Intézet igazgatójához, amiben megalapozza a legmagasabb szélességek kutatásának és a pólus elérésének szükségességét.

A sarki expedíció

"Se nem igen, se nem nem" - ez volt a Központi Hidrográfiai Intézet és a Tengerészeti Minisztérium álláspontja, és csak a tudományos élet beavatkozása tette lehetővé az expedíció felszerelését irányító bizottság létrehozását. Végül is összejöttek az eszközök, lehetővé vált ennek a bonyolult utazásnak a gyakorlati előkészítése. A Tengerészeti Minisztériumhozzájárulása annyi volt mindössze, hogy az előtte álló vállalkozással kapcsolatban G. J. Szedovot előléptette flotta-főhadnaggyá, ami egyet jelentett az Admiralitás kapitánya ranggal.

Július végére az expedíció résztvevői összegyűltek Arhangelszkben. Itt látta meg először Szedov az expedíció leendő vitorlás gőzhajóját, a "Szent Foka vértanú"-t, amit a helyi vadkereskedőtől, Gyikin-től béreltek. A szkúner megtetszett a kapitánynak: külsőre igénytelen, de a sarki tengereken történő hajózáshoz annál kitűbben felszerelt hajó.

A Norvégiában, még 1870-ben, épített hajó a Jeges-tengeren történő halászatra készült. Vízrebocsátásakor a "Heiser" nevet kapta, és ez alatt a név alatt hajózott majdnem 1890-ig, akkor megvették a mezenszki vadkereskedők, a Jurjev fivérek, és a "Szent Foka vértanú" nevet kapta. 1909-ben a "Foka" a Murmanszki Tudományos-Szakmai Expedíció tulajdonában volt, és utána vásárolta meg Gyikin vadkereskedő.

A kétárbocos vitorlás-gőzös szkúner erős tölgyfa bordázattal, tölgyfa gerinccel, hosszmerevítőkkel, orrtőkével, dörzsfával, a szokásoshoz képest megerősített héjazattal épült. A "Foka" erős jégövvel, az orr-részen 24 db vastag tölgygerendából álló, majdhogynem páncélzattal rendelkezett. A nagy raktereiben elfért a tüzelőanyag, élelmiszer és egyéb anyagok még többéves expedíció számára is, a tágas legénységi és tiszti szállásokon kényelmesen elhelyezkedhetett a személyzet.

Hamarosan Pétervárról elkezdett érkezni a felszerelés és az eleség, ugyanakkor a szervezőbizottság nem sietett elküldeni a megrendelt konzerveket, a tudományos megfigyelések elvégzéséhez szükséges készülékeket, műszereket. Szedov szeretett volna elindulni a tengerre augusztus 14-ig - a későbbi indulás a jégben áttelelés veszélyét jelentette a Ferenc József-földet el nem érő expedíció számára. Szedov sok energiát pazarolt a rádiókészülék beszerzésére - újmódi, de már jó hírnevet szerzett felszerelésre, ami a hajózás veszélyének jelentős csökkentését ígérte. De amikor a "vezetéknélküli telegráf" hatalmas ládáit már elhelyezték a "Foka"-n, a Tengerészeti Minisztérium visszavonta a Szedovval utazni szándékozó rádiós engedélyét. A rádióállomást a parton kellett hagyni …

A kikötői hatóságok jeges utazással kapcsolatos vég nélküli huzavonája kikényszerítette az indulás elhalasztását, előbb augusztus 21-re, majd 27-re.

Végül is eljött a régvárt nap. Tizenkét órára a partot megtöltötte a tömeg - Arhangelszk lakói gyülekeztek az első orosz északi-sarki expedíció ünnepélyes búcsúztatására. Zene, beszéd, ünneplés... És végül a "Foka" a nyílt tengeren...

Az expedíció elindulása Arhangelszkből a tervezetthez képest majdnem másfél hónapos késéssel, Szedovék számára végzetesnek bizonyult. Az arktikus nyár rövid, az augusztus vége gyakorlatilag már télelő. Néhány nappal a búcsúztatás után, amikor a "Foka" már a Fehér-tenger torkában volt, hatalmas vihar kerekedett. A szembeszél hátrafelé tolta hajót, és a hajónak négycsomós sebességet biztosító gyengécske gőzgép ereje nem volt elegendő, hogy ellenálljon az elemek dühödt nyomásának. Ekkora már a héjazat is engedett, a víz vészesen kezdett beáramlani, veszélyeztetve a kazánokat. Három napig tépte a tenger a "Foka"-t, azután az út kellemes széllel folytatódott, és a vihar újból csak egészen Novaja Zemlja előtt érte utol.

Novaja Zemlja Kresztovoj öblénél lévő Olginszkij településen leveleket és hivatalos jelentéseket hagyva, a szkúner északnak vette az irányt, a Ferenc József-föld keleti partjához. Ez szeptember 12-én, virradatkor történt, és már másnap az őrszem úszó jeget észlelt, egyenesen a hajó előtt …

Több mint két hétig tört előre északnak az expedíció. Minden mérfölddel a jég egyre vastagabbá és erősebbé vált. Ilyen körülmények között a "Foka" a legjobb oldaláról mutatkozott be - megbízhatóan törte erős, masszív, tölgyfa testével az óceán jégpáncélját, kiválóan engedelmeskedett a kormánynak, amikor a jégtől mentes vízfelületeket összekötő kanyargós csatornákban kellett hajózni.

De a hajószemélyzet és az expedíció tagjainak minden erőfeszítése ellenére vissza kellett térni Novaja Zemlja-ra, ahol is október elején a "Foka" belefagyott a jégbe egy kisebb öbölben, amit az utazók "Szent Foka" öbölnek neveztek.

G. J. Szedov dinamikus természete nem bírta elviselni a telelés tétlenségét, és nem várva meg a sarki éjszaka végét, utat szervezett Északra, hogy minél pontosabban megállapítsa a Novaja Zemlján lévő Litke-fok helyzetét, amely a "Szent Foka" öböltől 50 kilométerrel arrébb helyezkedett el. De nem ez volt az egyetlen útja a közelben fekvő északi területek tanulmányozására.

"Megvonni az általunk elvégzett munka mérlegét - írta Szedov - annál is inkább kellemes, mert tettünk néhány felfedezést - ami nem egyezett meg az ide vonatkozó térképekkel …"

Valóban, a későbbiekben a geográfusok megerősítették, hogy ha Szedov expedíciója kizárólag csak Novaja Zemlja kutatásával foglalkozott volna, nem valószínű, hogy többet tett volna a tudományért a jég fogságában eltöltött 11 hónap alatt.

A "Foka" csak 1913. szeptember 13-án szabadult ki a jég fogságából. És újra - irány Észak, a Ferenc József-föld Flóra fokához. És a szkúner előtt ismét jégmezők terülnek el, beléjük hatolni ekkor már halálosan veszélyes, mivel a hajón alig maradt tüzelőanyag, a vitorlákkal egyedül pedig a jégben nem lehet mozogni … Mindezek ellenére irány Észak, a Sark.

Szeptember 13-án késő este a "Szent Foka vértanú" horgonyt vet a Flóra-foktól látótávolságra. Meggyőződve, hogy az ígért szenet hozó gőzhajó nem érkezett meg, szeptember 17-én az expedíció tovább indult. Két nap múlva Szedov bevezeti a szkúnert a Hooker sziget egyik nevenincs öbölébe, és óvatosan partra futtatja. Itt, az öbölben, amit "Csendes"-nek neveznek el, következik még egy áttelelés.

Ez jóval nehezebbnek sikeredett. Spórolni kellett a tüzelőanyaggal, véglegesen megromlott a rosszminőségű sózott marhahús, veszélyesen fogyott a konzervkészlet. Az embereken jelentkeztek a skorbut jelei. Ennek ellenére Szedov, aki ugyanúgy elgyengült mint társai, készülődik a Pólushoz. Kísérői nemegyszer próbálták eltéríteni ettől. Kétezer verszta oda és kétezer vissza - hiszen ehhez nincs sem erejük, sem egészségük!

1914. február 2-án a sarki expedíció, Georgij Szedov, Alekszandr Pusztosnij és Grigorij Linnyik matróz, elindul. Három kutyaszánt vittek magukkal, 24 kutyát és 60 pudnyi élelmiszert és felszerelést. Az első napokban Szedov kiválóan érezte magát, azonban betegség támadta meg, és a tizedik napon az expedíció vezetője nem tudott felállni. Ennek ellenére a visszatérés javaslatát elutasította, és nyolc napig szánon haladt.

A tizenhetedik napon a három elgyötört utazó majdnem elérte a Rudolf-szigetet. De Szedov teljesen elgyengült, és február 20-án ennek a csodálatos embernek élete véget ért … Georgij Szedovot a Rudolf-sziget déli végén temették el, sírjára zászlót tűztek, az angol felirattal - "Sedov Pol. Exped. 1912" - ellátott rúdra …

Március 18-án Linnyik és Pusztosnij viszatértek a "Foka"-ra. Július végére a szkúner kiszabadult a jég fogságából, és elhagyta a Csendes-öblöt. És egy hónap múlva - eltüzelve a kazánban mindent, ami csak ég - az expedíció visszatért Arhangelszkbe …

I. Szergejev

Közel az Északi-sarkhoz

A csendes, provincális Arhangelszk élte a maga ráérős, kimért életét, amikor a városon hirtelen végigfutott az izgalmas hír: valami Szedov nevezetű tiszt érkezett, aki az Északi-sarkra akar hajózni, és erre a célra vásárolna vagy bérbe venne egy megfelelő hajót. Ez az újság különösen felizgatta a helyi hajóvezetőt - V. Gyikin vadkereskedőt. Ennek a vállalkozónak az utóbbi években igencsak nem sikerült semmi. Néhány évvel azelőtt Gyikin, miközben jelentős pénzügyi nehézségekkel küzdött, új hajót szándékozott vásárolni, hogy annak segítségével hozza rendbe dolgait. A választás az orosz vadkereskedők, a Jurjev fivérek tulajdonában lévő halász-szkúnerre esett, ami meglehetősen bajlós névvel rendelkezett: "Szent Foka vértanú".
A hajó 1870-ben, Norvégiában épült az északi tengereken történő bálnavadászatra, és keresztelőjén a "Heiser" nevet kapta. 25 évig a norvég halászok használták, aztán a század végén eladták a Jurjev fivéreknek. Az új gazdái sokáig használták a szkúnert az arktikus vizeken fókavadászatra és más tengeri állatok elejtésére, ami után a "Foka" Gyikin kezeibe ment át. A hajó megszerzése azonban semmit nem változtatott a vadkereskedő dolgainak állásán. Elveszvén az adósságban, Gyikin elzálogosította a szkúnert mindjárt több társaságnál, és nem tudta, hogyan kerüljön ki a kialakult helyzetből. És amikor Arhangelszkben megjelent Szedov tiszt olyan hajót keresvén, ami alkalmas lenne az ő Északi-sark elérésére szőtt hagymázas tervének megvalósításához, Gyikinnek gonosz ötlet jutott az eszébe, amivel egycsapásra megoldaná az összes pénzügyi gondját.
Gyikin előtt ismeretes volt, hogy a helyi hajótulajdonosok összebeszéltek, Szedov úrról legombolnak 40 ezer rubelt. Hiszen a sarki nyár rövid, és Szedovnak nagyon kell sietnie, hogy a hajózási idény végéig sikerüljön kijutnia a tengerre. Ugyanakkor Gyikin tudta, hogy Szedov végtelenül korlátozott az eszközökben, és nem tud annyit fizetni a hajóért, vagyis az expedíció szervezője ugyanúgy sarokba van szorítva, mint Gyikin.
És a vadkereskedő megkezdi soklépéses kombinációját. Gyikin Szedovhoz fordul csábító ajánlatával: ő bérbe adja a hajóját mindössze 5500 rubelért, és saját maga elviszi rajta az expedíciót a Ferenc József-földre. Természetesen a kereskedő elhallgatta, hogy a szkúnert elzálogosította, sőt túlzálogosította, ami később Szedovnak nem kevés, tisztán jogi természetű többletgondot okozott.
Gyikin jól számított. Szedov megállapodott vele, átformálva ezzel az ismeretlen bálnavadász szkúnert nevezetes hajóvá, aminek a neve eltéphetetlenül összefonódott az Arktisz egyik legbátrabb, kompromisszumok nélküli kutatója, Georgij Jakovlevics Szedov életének hőstettével és halálával.

G. J. Szedov 1877-ben született egy azovi halász családjában. Kora gyermekkorától segített apjának annak nehéz munkájában, és lehet, hogy éppen itt, az azovi halászatokon alakult ki a jövő utazójának-kutatójának karaktere, erősödött jelleme, kitartása.
1898-ban Szedov Potiban hosszújáratú navigációs tiszti oklevelet kap. 1901-ben vizsgázik a Tengerészeti Iskola teljes kurzusából, és megkapja második diplomáját, ami után szolgálatba lép a Központi Hidrográfiai Intézetnél. És egyből egy érdekes, a "Pasztuhov" hidrográfiai hajó fedélzetén északra, Novaja Zemlja körzetébe induló expedíció résztvevőjévé válik. Ez az expedíció meghatározta Szedov életútját - Észak odaadó és meg nem hátráló szolgálata. És igaza volt a híres sarkutazónak, Peary-nek, aki valamikor azt mondta: "Mindenki, aki találkozott Északkal, gyógyíthatatlanul megbetegszik a sarkvidéki lázban".
Az orosz-japán háború idején és még néhány évig utána, Szedov a Távol-Keleten szolgált. Azután átirányították őt a Központi Hidrográfiai Intézet állományába, ahonnan a Kolima torkolatát kutató expedíció vezetésével bízták meg. Visszatérve Pétervárra, jelentést nyújtott be a Földrajzi Társasághoz, amiben leírta, hogy csak a tengeri összeköttetés Kolimával, az oda eljuttatott készletekkel és felszerelésekkel lehetséges megélénkíteni ennek a gazdag térségnek az életét, segíteni fejlődését és felvirágzását. A jelentés tetszést aratott. A kolima-i expedíció vezetőjét igen nagy kutatónak ismerték el, és a Földrajzi Társaság rendes tagjává választották.
1910-ben Szedov a Novaja Zemlja-i Kresztovoj-öböl tanulmányozására induló expedíció vezetője.
1912 márciusában Szedov előlép az északi-sarki expedíció megszervezésének tervével, nyomatékosan aláhúzva, hogy "az orosz emberek forró óhaja az Északi sark felfedezésére már Lomonoszov idejében jelentkezett, és a mai napig nem hunyt ki"
Szedov terve a következő volt: az expedíció 1912. július elseje körül indul el Arhangelszkből és eljut a Ferenc József-földig. Itt áttelelnek, miközben folyik a partvidék sokrétű kutatása, tanulmányozzák a körzet halászati tartalékait, az expedíció résztvevői gyűjtik a flóra és fauna egyedeinek kollekcióját, mágneses megfigyeléseket végeznek, meteorológiai és hidrológiai állomást létesítenek.
1913-ban a nap első sugaraival egyidőben az expedíció folytatja útját északra, gyalogosan, kutyaszánon vagy a hajón - a jégviszonyoktól függően. Ha a hajónak a Ferenc József-földnél kell maradnia, akkor a személyzet egy része ott marad, folytatják a meteorológiai, hidrológiai és egyéb megfigyeléseket, a négyfős sarki csapat az expedíció vezetőjének irányításával elindul a pólushoz azzal, hogy a sarki éjszaka beállta előtt visszatér a hajóra vagy eléri Grönlandot. Szedov számításai szerint az expedíció vissza kellett volna térjen Arhangelszkbe 1913 őszén, de legkésőbb 1914 nyarán. Az expedíciónak 14 főből kellett állnia, ezen belül a tudományos csoport - 6 fő. Az expedíció költségét Szedov 60-70 ezer rubelre becsülte.
A Központi Hidrográfiai Intézet vezetőjéhez benyújtott előterjesztésében a terv szerzője különösen aláhúzta, hogy az Északi sark elérése számára nem öncélú, csupán a sark körüli térség széleskörű kutatási programjának egy része.
1912. május 17-én a Minisztertanács átvizsgálta Szedov tervét és elvetette, mint "nem eléggé megalapozott'-at. Mindössze egy lehetőség maradt - az utazást a magánszemélyek áldozatkészségére alapozva megszervezni.
A kutató a nyilvánossághoz fordult az alábbi felhívással: "Az orosz nép köteles egy kevés pénzt áldozni erre a nemzeti kérdésre, én az életemet ajánlom fel".
Rosszízű segítséget jelentett Szedov számára A. Sz. Szuvorin "Új idők" című soviniszta újsága. Az általa "Oroszok az Északi-sarkhoz" lózunggal felvert szóvihar nem segítette a haladó társadalom széles köreinek bevonását Szedov expedíciójának támogatására. Áldozatkészen léptek fel a romantikus beállítottságú ifjak, diákok, matrózok, akik elküldték garasaikat a vállalkozás alapjába. Némi segítséget nyújtottak ismert színészek, mint F. I. Saljapin, L.V. Szobinov, A. V. Nyezsdanova, M. N. Kuznyecova, akik az expedíció alapjának átadták fényképüket, és a bevétel ezen fényképek eladásából Szedov rendelkezésébe került. Szerény összeget - 10 ezer rubelt - biztosított a kormány. Valamivel több, mint 100 ezer rubel gyűlt össze.
Két év szabadságot kérve, Szedov elutazott Arhangelszkbe, ahol sietve megfelelő hajó után nézett.
A témával foglalkozó irodalomban néha olyan kijelentésekkel találkozhatunk, hogy Szedov expedíciója a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve, és a "Szent Foka vértanú" teljesen alkalmatlan volt a sarkvidéki hajózásra. Ez nem így van. A szkúner típusa a fából épült sarkvidéki hajók csoportjába tartozott, amelyek kitűntek átlagon felüli szilárdságukkal és kiemelkedő tengerjáró képességükkel. Pontosan hozzá hasonló szkúnerekkel teljesítettek jelentős földrajzi felfedezéseket és sarkvidéki utazásokat. Elegendő rámutatni, hogy az ugyanazon típusú "Vega" szkúnerrel haladtak át először az északi-tengeri útvonalon, és a másik, ugyanilyan típusú hajón - a "Zarja" szkúneren - vitte véghez nevezetes hajózását az orosz utazó és tudós, E. V. Tolly.
A "Foka" hossza 40,6 m; a szélessége - 9,2 m; merülése - 4,2 m; vízkiszorítása 273 tonna. Vitorlázata mellett a hajón egy 290 lóerős gőzgép is volt, ami 5-6 csomó sebességet biztosított neki.
A hajótest legnagyobb szilárdságának biztosítására a bordázata a legjobb minőségű tölgyből készült, és azok minimális távolságra voltak egymástól. Héjazata négyrétegű volt: a belső réteg 4 hüvelyk vastagságú, ezen kívül - még három réteg, és a legkülső réteg különösen erős tölgyből készült. A hajó orr-részén speciális jégmerevítéseket építettek be, vastag, vasalt tölgygerendákból.
Bár mielőtt Szedov bérbe vette, a hajó már negyven évesnél idősebb volt - igazán tisztes kor bármilyen típusú és feladatú hajó részére - mindazonáltal a " Foka" jelentős mértékben megőrizte szilárdságát és tengerjáró képességét, ami dokumentumokkal bizonyítható.
1911 végére az Arhangelszk-Murmanszk Gőzhajózási Társaság dokkjában elkészült a szkúner vízalatti részének javítása, ami után a tulajdonos, V. Gyikin az arhangelszki kereskedelmi kikötő vezetőjétől megkapta a igazolást, ami bizonyította, hogy a "Foka" "a tengeri hajózásra alkalmassá nyilváníttatott". Ez a dokumentum megőrződött Arhangelszk archívumában.
Szedov, a tapasztalt sarkvidéki kutató mielőtt kibérelte a hajót, alaposan átvizsgálta, és bár észrevette elhanyagoltságát és egy kevés szivárgást is, arra a megállapításra jutott, hogy a hajó alkalmas a feladat elvégzésére. Ezt a véleményt osztották a hajót Szedovval együtt megszemlélő tengerészkapitányok. Egyikük, a tapasztaltabb, M. O. Louskin kapitány azt mondta az expedíció vezetőjének: "Higgyen igaz szavamnak, ennél jobb hajót nem találni."
Szedov hajóútjának története bebizonyította, valóban, a hajó nem hagyta cserben. "Foka" kibírta a rendkívüli jeges körülmények között megtett sarkvidéki utat, két sarki telelést és visszahozta az expedíció résztvevőit.
Szedov a hajóút alatt levelet írt az arhangelszki kereskedelmi kikötő vezetőjének, amiben ezek a sorok olvashatóak: "Szent Foka vértanú" kiváló és erős hajónak bizonyult, és ha az Arhangelszkből történő kihajózáskor megijesztett minket lerobbant állapotával, az csak azért történhetett, mert V. Gyikin miatt került ilyen állapotba".
Bármennyire meglepő, a hajónak a leendő hajózásra alkalmatlanságáról szóló hangok magát Gyikint örvendeztették meg a legjobban. A megállapodásban ugyanis rögzítve volt, hogy a "Foka" legkésőbb 1912. augusztus 15-én elindul, ellenkező esetben a bérlő bánatpénzt fizet, ami teljesen megfelelt a tulajdonos érdekeinek. Ezért a bérleti szerződés megkötése és a "Foka" tengerre indulása közötti időben Gyikin, nem válogatva az eszközökben, mindent elkövetett, hogy akadályozza az expedíciót.
Így egy héttel a határidő lejárta előtt Gyikin kérelmet intézett a kikötőparancsnokhoz a hajó új szemléjét követelve, hogy újra határozzanak meg a szabadoldal magasságát, és ellenőrizzék, nincs-e túlterhelve.
A következő nap a kikötői hatóságok elvégezték az ellenőrzést, ami megmutatta, a hajó valóban túlterhelt. Le kellett venni a felesleges terheket, azaz: 500 pud szenet, jónéhány hordó sózott marhahúst és 80 tonna vizet. És Szedov valósággal titáni erőfeszítéseire volt szükség, hogy az egész procedúra ne néhány nap alatt, mint azt Gyikin igen szerette volna, hanem mindössze egy nap alatt megtörténjen.
Akkor az alattomos hajóvezető a következő lépésre szánta el magát. A Gyikin szolgálatában lévő hajószemélyzet váratlanul elzárkózott az utazásban való részvételtől, színleg a hajótest erős szivárgására és az édesvízkészlet elégtelenségére hivatkozva. Augusztus 11-én, három nappal a megállapodás szerinti időpont előtt, Gyikin megtagadta a hajó vezetését. A megmaradt napok alatt teljesen ki kellett cserélni az oly nehéz és fontos hajóútra.
És Szedov újra a helyzet magaslatára emelkedett. Nem számolva a kiadásokkal, sikerült magas fizetéssel rávenni néhány hivatásos tengerészt, közöttük azokat is, akik Gyikin szolgálatában álltak. Az út néhány résztvevője szó szerint egy órával az indulás előtt jelent meg a hajón. Így pl. I. A. Zander mechanikus poggyász nélkül, egy zakóban jelent meg a hajón abban, amiben másfél év múlva a Ferenc József-földön eltemették. A sietség miatt néhány tengerész rossz egészségű volt, és a hajóút során haza kellett küldeni őket.
Előre nem látható bonyodalom volt Szedov számára, hogy a kikötői hatóságok nem akarták kiengedni a hajót, ha annak személyzete kevesebb 27 főnél, ezért pótlólagos szervezési erőfeszítésekre volt szükség … és pénzre, amiből enélkül is nagyon kevés volt.
Az előzőekben leírtak miatta hajó legénysége nem a legmegfelelőbb, viszont a tudományos csoport ritka sikeres volt: maga Szedov - magasan képzett szakember és mint kiderült, kiváló szervező; V. J. Vize - a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának leendő tagja, sok tudományos munka és az Arktiszról szóló népszerű könyvek, ezek között magáról Szedovról szóló, nagy sikert aratott könyv szerzője; M. A. Pavlov geológus.
A későbbiekben az expedíció egyik résztvevője, N. B. Pinyegin - sark-kutató, művész és irodalmár - azt írta: "Soha nem éreztük olyan erősen a cári Oroszország tunyaságát, tompa, átjárhatatlan bürokráciáját, mint az expedíció elindulása előtti napokban. Minden ellenünk volt: a kormány, a hivatalos kutatási szervek, hadi-tengerészeti körök és a sajtó".
Különösen élesen mutatkozott meg ez az expedíció ellátásában. Mint éhes farkasok hordája támadtak Szedovra hivatásos tolvajok és csirkefogók falkájaként. A kemény, arktikus feltételek közötti munkára alkalmas kutyák helyett a megbízottak Arhangelszkben házőrzőket és eszkimó kutyákat vásároltak, és eladták őket Szedovnak hihetetlen áron: darabonként 50 rubelért. Már 1913 tavaszára ezeknek a kutyáknak a 70 %-a elpusztult. Emiatt Szedov a döntő útjára mindössze 24 kutyával indult el, ami az ismert módon eldöntötte az expedíció kimenetelét.
Az Arhangelszki kereskedő, Gyemidov, meggazdagodva sok más expedíciónak eladott rosszminőségű eleségen és ruházaton, beleértve G. A. Bruszilov és V. A. Ruszanov elszomorító sorsú utazásait, most is hű maradt önmagához. Romlott húst, halat, vajat, rosszminőségű ruhát szállított Szedovnak. A kereskedő által szállított termékek miatt Szedov Novaja Zemlja-ról nyílt levelet küldött Gyemidovnak, amit a helyi lap, az "Arhangelszk" 1913. október 12-én leközölt: "Értesítem, hogy az expedíció még él és egészséges, az Ön által szállított készletekből táplálkozva. A készletek között találhatók rosszak, például az összes hal savanyú, erős szagú. A sózott marhahúsból már három hordó nyúlós … Az expedíció emiatt nagy hiányokat szenved".
Nem állt jobban a helyzet a ruházattal. V. Albanov navigációs tiszt, aki részt vett Bruszilov expedíciójában, és Gyemidov harácsolásának egyik áldozata lett, ugyanebben az újságban, ugyanezen okból ezt írta (1914. augusztus 21.):
"Az arhangelszki szállító, aki Szedov expedícióját is ellátta, Bruszilovnak semmire sem jó ruhákat és lábbeliket adott el. A kabátok égettek, mint a tűz és a csizmák nem szarvasbőrből készültek, hanem macskából. "Tigrisbőr", így hívták azokat sírva és nevetve a matrózok. Történt, hogy felvéve a néhány napig már viselt csizmát, a szára egyből elvált az aljától".
Körülbelül ebben a tónusban fejezte ki magát V. J. Vize, Szedov expedíciójának résztvevője: "A hálózsákomat nagyon rosszminőségű rénszarvas bőrből varrták, az expedíciónak Arhangelszkben hihetetlen áron - 250 rubelért darabját - adták el. Ugyanez a szállító, - akit nem lehet másképp nevezni, csak gazembernek, - látta el az expedíciót csizmákkal, aminek a szára macskabundából készült. Ezek a csizmák egy hét hordás után szétmentek".
A legszebb ebben a történetben, hogy ez a kereskedő-betyár 1914 elején elutazott Szentpétervárra, és végigjárt minden fórumot kitüntetést kérvényezve magának a híres sarkvidéki expedíciók ellátásáért, ide számítva Szedovét is.
Ám az álnokságok és gazemberségek nem csillapodtak. Már a hajóút alatt kiderült, hogy a hajótulajdonos, mivel nem tudta megakadályozni az elindulást, egyszerűen el akarta süllyeszteni a hajót az emberekkel együtt, és felvenni érte a biztosítást. Az expedíció egyik jelentésében Szedov azt írja: "Az orrban lévő rakteret a terhektől megszabadítván, a második fedélzet alatt, mindkét oldalon, jóval a vízvonal alatt Zander mechanikus és Kusakov orvos teljesen váratlanul a hajózás biztonságát veszélyeztető, a belső héjat a bordákkal együtt elvágva, majdnem a külhéjig érő kivágásokat találtak. Ilyen kivágás három volt … A fejsze és a fűrész nyomai alapján megállapítható, hogy ezek a lyukak közvetlenül a "Foka" indulása előtt keletkeztek".
Nem tűnik úgy, Kedves Olvasó, hogy mindezek a tények: a szállítók mohósága, a hajótulajdonos gazembersége, kivágások a hajótesten - jól ismertek Önök előtt egy másik könyvből, amit mindannyian olvastunk gyerekkorunkban? Igen, természetesen. Szedov expedíciójának tragédiája szolgált alapul V. A. Kaverin csodálatos történetének, "A két kapitány"-nak. Tatarinov kapitány alakja modellje G. J. Szedov, a "Szent Maria" szkúner pedig - a "Szent Foka vértanú".
És íme ilyen körülmények között folyt az expedíció előkészítése és felszerelése. Minderre rengeteg erőfeszítés egészség, idegeskedés ment rá, és mégis Szedov kolosszális szervezői tehetsége, kitartása és akarata győzött. Nem törődve a nehézségekkel és a bonyodalmakkal, sikerült jól ellátnia az expedíciót tudományos felszereléssel. A Központi Hidrológiai Intézettől és a Központi Fizikai Obszervatóriumtól igen korszerű műszereket kapott, filmfelvevőt, fényképező készletet. 10 ezer rubelért rádiótelegráfot vettek, a rádiós posztjára Kavelin kapitányt hívták meg.
De az expedícióval szembeni általános ellenkezés itt is megmutatkozott. Nem sokkal az indulás előtt a haditengerészeti vezetés megváltoztatta a Kavelinnek adott hosszútávú szabadságot, a hátralévő idő alatt pedig megfelelő képzettségű szakembert nem sikerült találni. Ennek eredményeként az expedíció összeköttetés nélkül maradt, ami végül szintén végzetes szerepet játszott.
Az expedíció végső összetétele: G. J. Szedov főhadnagy; H. P. Zaharov parancsnok, a szkúner kapitánya, aki az utolsó pillanatban lépett a hajóvezető, Gyikin helyére; N. M. Szaharov, navigációs tiszt; M. A. Pavlov, geológus; B. J, Bize, geográfus; P. G. Kusakov, állatorvos (az utazás alatt alapvetően emberek gyógyításával foglalkozott, és nem négylábú pácienseivel, habár ezen a téren is volt gondja, nem is kevés); N. V. Pinyegin, művész-fényképész; I. A. Zander, mechanikus; M. Zander, segédmechanikus; matrózok közöttük G. V. Linnyik és A. M. Pusztotnyij, akikkel Szedov a pólushoz indult, kutyaszánon, és akik az expedíció vezetője halálának tanúi voltak.
Az utolsó pillanatig nem volt világos, Szedov ki tud-e hajózni a tengerre a megállapodott időben. Mivel Gyikin egyszerre több társaságnak is elzálogosította a "Foka"-t, azok bírósághoz fordultak, és az lefoglalta a szkúnert. De még ezt az akadályt is le tudta győzni Szedov, és Gyikin, a helyi kereskedők, hajótulajdonosok, városi hatóságok kétségbeesett ellenkezése ellenére 1912. augusztus 14-én a bálnavadász hajók ágyúinak üdvözlő sortüze alatt a "Foka" szkúner kihajózott az arhangelszki kikötőből, és elindult útjára.
De a szigorú tenger mindjárt emlékeztette Szedovot és kísérőit, hogy mégiscsak nagyon későn indultak el. A "Foka" a tomboló viharok sávjába került, elvesztette vitorláit, két csónakját, néhány fedélzeti terhét, a személyzet erős tengeri betegségben szenvedett.
Hatalmas nehézségekkel értek el Novaja Zemlja Kresztovszkij-öbléig. Szedov a kísérő hajón azonnal visszaküldött négy embert, akik egyáltalán nem feleltek meg az előttük álló vállalkozás feltételeinek. Az expedíció létszáma 22 főre csökkent.
Augusztus 31-én a "Foka" elhagyta az Arktisz utolsó lakott pontját, és északnak vette az irányt, a Ferenc József-földhöz. Ugyanakkor nagyon hamar világos lett, hogy a kívánt célt nem érik el. A szkúner előtt átjárhatatlan jégmezők terültek el, melyek tíz és száz mérföldeken keresztül húzódtak. Később kiderült, hogy abban az évben a jégviszonyok az elmúlt 20 év közül a legrosszabbak voltak.
Az északra történő eljutásra tett egész sor sikertelen kísérlet után Szedov utasítást adott Novaja Zemljára történő visszatérésre. Erre az áttelelésre, ami egyszerre megbonyolította az expedíció útját, nem számított - hisz az ellátmány és a tüzelőanyag mennyisége szűkös volt, az élelmiszer jelentős része megromlott, a szén egy részét pedig ki kellett rakodni a kikötői hatóságok utasítására. Ha Szedov Novaja Zemlja-ra vagy a Ferenc József-földre tudott volna hajón segítséget kérni, akkor a helyzet jelentősen javult volna, de a rádiótelegráf kezelő nélkül állt, egyéb összekötetési mód sem a hajón sem a szigeten nem állt rendelkezésre.
Az expedíció parancsnoka csak arra számíthatott, hogy a következő hajózási idény beköszöntével még néhány embert Novaja Zemlja-ra tud küldeni. Így egyszerre két probléma oldódott volna meg: egyrészt csökkent volna az "éhes száj"-ak száma, másrészt Arhangelszkbe lehetet volna levelet eljuttatni a kéréssel, hogy a Ferenc József-földhöz ellátmánnyal felszerelt hajót küldjenek.
Addig is nehéz áttelelés előtt álltak. De Szedov nem olyan ember volt, aki hosszú hónapokat tétlenül tölt Novaja Zemlja-n csüggedt várakozással. A parancsnokuk kezdeményezésére az expedíció résztvevői fáradhatatlanul végezték meteorológiai és hidrológiai megfigyeléseiket, keresztül-kasul bejárták a szigetet a szó szoros értelmében: először Szedov Injutyin matrózzal együtt délről északra, a Kívánság fokig, azután Vize Pavlovval és két matrózzal nyugatról keletre szelték át a szigetet, mialatt komoly javításokat végeztek el a térképen, megszüntetve a még Barents idejéből megmaradt hibákat és pontatlanságokat.
Fridtjof Nansen ebből kiindulva írta: "Ha Szedovnak nem is sikerült elérni a Ferenc József-földet és a sarkot, az általa összegyűjtött tudományos anyag még így is elegendő, hogy az expedíció eredményeit nagyon-nagyon hasznosnak könyvelhessük el".
Beköszöntött a sarki nyár, véget ért augusztus, de a jég nem akaródzott elolvadni. Nem látván más utat, hpgy kikerüljön a jég fogságából, Szedov elrendelte egy csatorna vágását, és amikor az emberek hihetetlen erőfeszítések árán megküzdöttek egy 350 m-es résszel, maga a természet jött segítségükre: az erős szél szétkergette a jégtáblákat, és 1913. augusztus 21-én, 352 napos fogság után a hajó folytatta útját északnak.
A "Foka" személyzete 22 főre csökkent: Szedov Arhangelszkbe küldött négy beteget és velük Zaharov kapitányt, akiknek - mint a parancsnok kifejezte - , a sarki expedícióhoz nincs meg az erejük. Szedov velük együtt elküldött két, fával burkolt cinkdobozt - a telelés ideje alatt a Novaja Zemlja-n összegyűjtött tudományos anyagot. Ezen kívül Szedov átadott egy levelet, melyben nyomatékkal kérte az expedíció folytatásához szükséges dolgokkal és tüzelőanyaggal felszerelt hajó küldését a Ferenc József-földhöz.
A "Foka" kapitánya N. M. Szaharov navigációs tiszt lett. Haladni igen nehezen lehetett - szén mindössze 3 - 4 napra való maradt. Amikor az elfogyott, szétbontották a fürdőt, a kazánba dobták az uszadékfát, amit a telelés alatt gyűjtöttek, de ez a tüzelőanyag is elfogyott, mikor a Ferenc József-földig mindössze 80 - 85 mérföld maradt hátra. Akkor a kazánba repültek deszkák, kötelek, öreg vitorlák, fókazsír, a hajó szerkezetének darabjai, de a célt végül is elérték. Augusztus 31-én a "Foka" a Ferenc József-föld partjaihoz érkezett.
Ahogy várható volt, semmilyen hajót nem találtak. Szerencsére az előző expedícióktól maradt némi szén - vagy 150 pud - és valamennyi rozmárzsír. Ezzel a tüzelőanyaggal tovább mentek a Rudolf-szigetig. A személyzet erkölcsi állapota nyomott volt. A vezetői állomány követelte a visszafordulást, amiről speciális jegyzéket állítottak össze, de Szedov rendíthetetlen volt. "A pólus nélkül nem fordulok vissza" - jelentette ki, és sikerült embereit alávetni az akaratának.
Újra áthághatatlan jégmezők álltak előttük az úton, és amíg még nem fogyott el a tüzelő maradéka, a hajó letért az északi irányról, hogy egy megfelelő öbölöt keressen. Találtak is egyet, és elnevezték "Csendes"-nek. Itt a "Foka" megállt a második átteleléshez.
A Ferenc József-földön tartózkodás magának Szedovnak és követőinek is kemény megpróbáltatást jelentett. Szén mindössze 300 kg maradt. A kevés és rosszminőségű élelem, a friss hús hiánya miatt tömegesen betegedtek meg skorbutban, és ezt a sorsot nem kerülte el az expedíció vezetője sem. De nem törődve a betegséggel, elrendelte a felkészülést a pólus elérésére. Az indulás február 2-ra volt kitűzve. A sarki csoportba Szvedov két egészségesebb és okosabb matrózt választott - V. Linnyiket és A. M. Pusztotnyijt, akiket azonnal felmentett minden munka alól, és tiszti rangra emelt. Három kutyaszánon szándékoztak elindulni, mindegyiket nyolc kutya húzta. A szánokat elnevezték: "Vezető", "Jégtábla" és "Patak". Minden szánon 60 pud teher volt. Élelmet az emberek részére 5 hónapra, a kutyáknak 2,5-re készítettek.
Indulás előtt Szedov felolvasta utolsó parancsát: "Nekünk, kicsinyke embereknek az a nagy dicsőség jutott, hogy drága Hazánk hasznára és dicsőségére erőnkhöz mért tudományos és eszmei erdményeket érjünk el a sarkkutatásban".
Már az első napokban kiderült, hogy skorbuttól feldagadt lábai miatt Szedov naponta egy kilométernél többet nem tud megtenni. Hamarosan a lábfájás mellé csatlakozott a mellében érzett fájdalom is - megszólalt az expedíció felszerelésének minősége.
Az út hetedik napján Szedov már képtelen volt önállóan mozogni, kénytelen volt felülni a szánra. A kísérők minden, visszafordulást szorgalmazó rábeszélésére határozott elutasítással válaszolt. Szedov gyakran elvesztette eszméletét, és amikor magához tért, azonnal az iránytűt figyelte, hogy meggyőződjön, északra viszik, nem délre.
Végül eljött a nap, amikor az út folytatásáról szó sem lehetett. Felállították a sátrat, ahova Szedov alig tudott bekúszni. Néhány napig hatalmas vihar tombolt, a sátrat befedte hóval, Szedov feje egész idő alatt a matrózok térdén feküdt, akik a mellkasa közelében tartották a meggyújtott primusz-főzőt.
19ö14. március 5-én 2 óra 40 perckor Georgij Jakovlevics elhunyt. Társainak nem volt erejük testét eljuttatni a hajóra, ezért eltemették vitorlavászon zsákba helyezett parancsnokukat a jégbe, testét beborították kövekkel, és sílécből ácsolt keresztet állítottak neki. A sírra kitűzték az a zászlót, amit Szedov oly szenvedélyesen álmodott kitűzni a póluson Hazája dicsőségére. Ezt a legészakibb orosz sírt a távoli Rudolf-szigeten szovjet sarkkutatók találták meg 1938-ban.
A végső tisztességet megadva az expedíció vezetőjének, a matrózok visszafordultak délre, és eljutottak a hajóig.
A pólushoz tett szánút ideje alatt a hajón meghalt Zander mechanikus. Most már mindössze 15 fő maradt - a halott Szedov beteg és kimerült kísérői. De folytatták a megfigyeléseket, és … készítették a tüzelőt a visszaútra: szétvágták a válaszfalakat, a második fedélzetet, lefűrészelték a habvédet, gerendákat.
Megkezdődött a visszaút haza.Gyakorlott navigátor hiányában. mint amilyen Szedov volt, a személyzet megmaradt tagjai nehezen birkóztak meg a hajó irányításával, és végül is zátonyra futottak. Leszedni onnan, úgy látszott semmilyen lehetőségük nincs, már arra gondoltak, hogy elhagyják a "Foka"-t, és bárkákon folytatják az utat tovább, de ekkor felidézték az öreg tengerészek tapasztalatát: elvitték a horgonyt egy hatalmas jégtábla mögé, és csörlőzni kezdték a hajót a horgonyhoz. Végül is erőfeszítéseik sikerrel jártak.
A visszaúton hihetetlen esemény történt: az egyik szigeten felfedezték a hír nélkül elveszett G. L. Bruszilov expedíció két tagját - V. I. Alybanov navigációs tisztet és A. E. Konrad matrózt. Az utazókat a "Foka" fedélzetére vették, és elszállították a Nagy Földre (Oroszországba - a ford.). Ily módon, hála a "Foka"-nak, a világ tudomást szerzett G. A. Bruszilov tudományos hőstettéről, az Arktiszon tett utazásának eredményeiről.
Augusztus 17-én a "Szent Foka vértanú" megérkezett Rinda na Murmane állomásra, ahol a tengerészek megtudták, hogy Oroszország belépett a világháborúba. Néhány nap múlva a hajó visszatért Arhangelszkbe, ahonnan két évvel azelőtt elindult.
Arról, hogy a hivatalos körökben hogyan értékelték Szedov hőstettét, a tengerészeti miniszter, I. K.Grigorovics szavai alapján alkothatunk véleményt: "Kár, hogy ez a pimasz nem tért vissza, mert bíróság elé állítottam volna a szabadság túllépéséért".
Amikor az utazó édesapja a tengerészeti minisztériumhoz fordult, hogy a fia szolgálatai fejében nyugdíjat folyósítsanak számára, azt felelték neki: " A Tengerészeti Minisztériumnak semmilyen kapcsolata nem volt és nincs a sakvidéki expedícióval".
Az útról visszatért matrózok fizetését csak két hónappal később fizették ki, addig kénytelenek voltak a félig lerombolt hajón élni éhezve és fázva. És természetesen ugyanilyen érzéketlenséggel és közömbösséggel viszonyultak a hatóságok ahhoz a hajóhoz is, ami bevonult a történelem annaleseibe. A kikötői hatóság megszemlélte a hajót, és jegyzőkönyvet vett fel, aminek száraz és fukar sorai nem képesek kifejezni az expedíció drámáját, a félelmetes megpróbáltatásokat, amik az öreg hajót és a rajta lévő embereket érték: A Bizottság a "Szent Foka vértanú" hajót az alábbi állapotban találta. Lebontattak: 1) ez egész középső fedélzet, 2) a személyzet lakóhelyisége a hajó orrában (kubrik), a középső fedélzet négy tölgyfa gerendája, két tartógerenda; a gépházban: a gépészraktár, a fűtők helyisége, a felszerelés raktár; a tiszti helyiségben: az egész oldalfal és mennyezet burkolata, a kajüt válaszfalai és az ajtók; a baloldali, a jobboldali és a far habvéd, a híd faburkolata, az orrfelépítmény egy része, a festékraktár, az árnyékszék (ford. megj. legénységi) és a WC (ford. megj. tiszti) … Mindezeket elégették a hajóút alatt tüzelőanyag hiányában".
Tessék, semmilyen patetikus leírás nem hangzana erősebben ezeknél a hivatalos frázisoknál.
Fájdalommal ír hajójáról Szedov hű kísérője, Vlagyimir Juljevics Vize: "A mi roskatag, de végtelenül kedves "Foka"-nk győztesen került ki a jégtáblákkal folytatott kétéves harcából. Igaz, keményen megfizetett érte, de hiszen a vágások és sebhelyek az öreg harcos ékességei. Kedves, drága "Foka", feleslegesen fecsérelted aggkorod erejét, hogy becsülettel teljesítsd kötelességed. És valószínűleg nem cselekedtél volna így, ha tudod, hogy az emberek országába történő visszatérésedkor megalázó halál vár rád a zavaros-sárga vízű Dvina zátonyán, hogy öreg csontjaidat kapzsi emberek széthordják, nyomorult garasaikat gyarapítandó".
A "Foka" sorsa valóban félemetesen alakult. A felgyülemlett vizet nem szivattyúzták ki, a szkúner elsüllyedt a móló mellett, de ebben az állapotában zavarta a hajózást, eltorlaszolva a móló megközelítési útját. Ekkor kiemelték, dokkba akarták vontatni, hogy megvizsgálják a hajótest vízalatti részét, és véglegesen döntsenek sorsáról. Azonban vontatás közben zátonyra futtatták, és tovább vontatni senkinek sem akaródzott. Meghirdették eladásra, de vevő természetesen nem jelentkezett. A mindenki által elfeledett hajó sokáig a zátonyon maradt, és kapzsi emberek, akikről Vize is írt, mindent széthordtak, amit le lehetett szerelni; az ablakkereteket, korlátokat, a lejárók vasalását, lépcsőket, kürtöket, a hajótest darabjait, ezután a "Foka" lehangoló látványú rommá változott. Ugyanezek a kapzsi emberek nemcsak a "Foka" darabjait árulták szét, hanem Szedov expedíciójának az emlékét is. Az árverésen eladták a medvebőröket, puskákat, hajózási műszereket, a szkúner pianinóját. "Öreg, szakadt szarvasbőr köpeny, kiégetett lyukkal" - így ajánlotta az aukció kikiáltója, így adták el egy hentesnek köténynek. De hiszen ez volt az a köpeny, amiben Georgij Jakovlevics Szedov találkozott a halállal a sarki útján!
Idővel a szelek és az áramlatok hatására a hajó leszabadult a zátonyról, és elsodródott az Északi-Dvina egyik mellékágába, ahol a Silov sziget partján megfeneklett. Az októberi forradalom után felmerült a kérdés a történelmi hajó restaurálásáról, de addigra a hajótest annyira tönkrement, hogy a "Foka"-t újjáéleszteni már nem lehetett.
A "Foka" három modellje maradt fent. Egy Arhangelszkben, a Történelmi Múzeumban, másik - az Arktisz és Antarktisz Múzeumban, Péterváron, harmadik - Donyeckban, a területi múzeumban található. Ezekben a múzeumokban őrzik a hajótest vízalatti részének darabjait is.
G. J. Szedov neve örök időre bevésődött a földrajzi térképekre, amiken van Szedov-szigetcsoport, öböl, fok, csúcs, település.
Az bátor első sarkutazó emlékére gőzhajót neveztek el, amely a harmincas években egyedülálló, 812 napos jégben sodródást teljesített az Északi Jeges-tengeren; azután Szedov nevét kapta egy iskolahajó és egy jégtörő is.
1937-ben, amikor az ország Szedov születésének 70-edik évfordulóját ünnepelte, a Rudolf-szigetről, amelyen az Arktisz lovagjának szíve megszűnt dobogni, elstartolt Smidt - Vodopjanov légi egysége, elérte az Északi-sarkot, és ott létrehozta a világ első úszó állomását, az "Északi-sark 1"-et. Így emlékeztek meg a szovjet sarkkutatók dicső elődjük jubileumáról.
Pontosan 15 év múlva, Szedov születésnapjának 85-dik évfordulóján, egy szovjet atom-tengeralattjáró elérte a sarkot a jég alatt, Georgij Jakovlevics százéves jubileumát a hajózás történetének legkiemelkedőbb győzelme ünnepelte: az "Arktika" atomjégtörő elérte az Északi-sarkot a jégmezőn keresztül törve. Ahogy mondani szokták csodálatos egybeesés! G. J. Szedov életének munkáját folytatták és méltónfejezték be utódai.

Sz. I. Belkin: "A halász szkúnerek odisszeái" könyvéből